Raven1975 2017.03.05. 18:39:07

1.) Ter Stegen: régen írhattunk ilyet, de pár erőtlen és kósza lövésecske megfogása és némi passzolgatás mellett nem volt semmi dolga. És már azt se kell leírnunk, hogy biztosan remek lett volna, ha arra lett volna szükség. Mert tudjuk, hogy ez így van. Roberto: minden elismerésem, hogy kényszerből elvállalja ezt a rakkolást a vonal mellett, de egyre inkább azt gondolom, hogy nagyon nem az ő műfaja. A legnagyobb erőssége az esze lehetne, de ezt a készséget azon a poszton csak a legritkább esetben tudja érvényesíteni. Védekezésben is gyakran be kell segíteni mögötte és támadásban is meglehetősen ritkán tud igazán hasznos lenni. Gyönyörű volt a szólója (azt is középre vezette), nagyon komolyan odateszi magát minden meccsen, de jöjjön egy jobbvédő a nyáron, ő pedig jövőre kapjon olyan helyet a pályán, ahol igazán érvényesülni tud. Piqué: amikor az ellenfél ennyire észrevehetetlen támadásban, mindig felmerül a kérdés, hogy ennyi volt bennük, vagy ennyit hagytak nekik. Piqué tegnap egyértelművé tette, hogy ezúttal az utóbbi volt igaz. Umtiti: a talizmánunk továbbra is működik, vele a pályán nem tudunk nem győzni a bajnokikon. Látva felvételeket az edzésekről és látva, ahogyan a gólját ünnepelték a többiek, azt érzem, hogy az egész csapat egyfajta „kabala kisöcsiként” is tekint rá. De ez a „kisöcsi” az a típus, aki nagyon keményen odateszi magát, hogy kivívja mindenki elismerését. Alba: kulcsszerepe volt a Celta legveszélyesebbje, Aspas semlegesítésében azzal, hogy folyamatosan visszalépett a középső embereknek besegíteni, Aspas semlegesítése pedig kulcsa volt annak, hogy a Celta észrevehetetlen legyen a saját tizenhatosunk közelében. De főleg a második félidőben emellett jutott ideje/ereje arra is, hogy támadásokkal fellépjen, egy gólban pedig konkrétan érdemi szerepe is volt. Busquets: tegnap választ kaptunk arra, hol volt elcseszve a szezon összes meccse, amelyik éppen el volt cseszve. A döglött labdakihozatalokban. Mert ha már egyre gyakrabban választják azt a taktikát az ellenfelek, hogy magasan letámadva fojtanak meg minket, akkor az ellenszer nem marad más, mint visszanyúlni az alapokhoz és gyors háromszögelésekkel arra kényszeríteni az ellenfelet, hogy csak nyomozzák a labdát. Ezzel együtt pedig idővel hiába a letámadási szándékuk, fokozatosan és folyamatosan visszakényszerüljenek a saját térfelükre. És ebben a kulcs ismét/továbbra is Busquets volt/van/lesz. Majdnem nosztalgikus érzés volt látni őt a saját legjobb szerepében a saját legjobb színvonalát nyújtva, az esetlen mozgáskultúrával előadott lealázó cselei pedig továbbra is élményszámba mennek. Rakitic, Rafinha: együtt említem őket, leginkább azért, mert egy olyan elemet villantottak nekünk tegnap amit (sok mással együtt) elég régen láthattunk ennyire markánsan megjelenni a pályán. A folyamatos helycserét a középpályán. Köszönhető volt ez annak is, hogy Messi inkább játszott támadót, semmint feltolt irányítót, ezért is volt jó látni, ahogy az elsősorban romboló és az elsősorban építő játékostípus hogyan váltogatja a helyét azért, hogy mindig valamelyik oldal felé tereljék az ellenfelet, így adva helyet a támadóknak (elsősorban Messinek) a szabad játékra. Ezzel elértük, hogy az egyik pillanatban Neymar, a másikban pedig Messi lehessen a támadójáték központi figurája, akik köszönték szépen, éltek is a támogatással és a területtel, amit nem csupán az ellenfél udvariasságának, de az ezúttal kiválóan működő középpályának is köszönhettek. Messi: nem is olyan rég volt az az időszak (amiről azóta már azt is tudjuk, hogy igazából korszak), amikor a Barça egy végletekig kigondolt és megvalósított játékszisztémával lépett pályára, amely játékszisztémának a központi figurája Lionel Messi volt. A tegnapi meccsen pedig azt láttam, hogy ez a bizonyos játékszisztéma köszön vissza ránk. Helyén voltak a labdakihozatalok a gyors háromszögelésekkel, helyén voltak a magas letámadások a folyamatos (és csapatszintű) együttmozgásokkal és helyén volt az is, hogy Messi szabadon lubickolhasson a megkapott területben és őrületesen szépséges, villámgyors összjátékokkal tegyen az ellenfél tizenhatosán kívül/belül, amit csak akar. A valaha volt legjobb Barçát láthattuk tegnap a valaha volt legjobb Leó Messivel.

Válasz erre

Raven1975 2017.03.05. 18:39:44

2.) Neymar: vesszőparipám, ezért mindig meg is említem, de folyamatosan azon csodálkozok, hogy ez a „gyerek”, aki Brazíliában döbbenetesen fiatalon lett „istenné”, hogyan juthatott el addig, hogy a csapatérdeknek beáldozva a csillogást, a ragyogást, elsősorban melózik, hajt, küzd a pályán? Mert könnyen juthatott volna az átlagos „brazil istenek” sorsára, akik a csillogásban, ragyogásban elvakulnak, és nem látnak semmi mást, csupán a saját önző érdekeiket. Se újat nem mondok, se a világot nem fogom megváltani a gondolataim lenyűgöző erejével, de a kulcs ebben egy másik „isten” személye, aki mellett fel kellett ismernie, hogy „csupán a második” lehet a (rang)sorban. Messi személyisége megtanította arra, hogy az alázat, a tisztelet mennyire fontos a sportban és abban, hogy hosszútávon a csúcson maradhasson bárki. És ahogy telnek az évek, azt látom, hogy lassan Neymar is levetkőzi a fiatalsága eltúlzott és pökhendi vonásait, ez pedig az egyetlen út ahhoz, hogy Messi visszavonulása után beteljesíthesse azt, ami benne van: a világ legjobb játékosa lehessen. Suárez: a tegnap este bizonyíték volt arra, hogy amikor ennyire átveszi a pályán az uralmat a könnyed, látványos, villámgyors (támadó)játék, akkor nagyon nehéz (inkább lehetetlen?) fogcsikorgató küzdelemmel érvényesülni. Kategóriákkal mindenki más feletti sebességgel játszott Neymar és Messi, így semmilyen formában nem érvényesülhettek Luis erényei. De ez egyáltalán nem baj. Lesz még alkalom, amikor meg éppen az ő erősségei döntenek el meccseket.

Válasz erre